7214.11.03 A betegségem

   Egy nap arra keltem, hogy rosszul vagyok. Mire kiszálltam az ágyból, addigra végig is hánytam szinte az egész szobát, majd megszédültem és elestem. Hát igen, a rossz emlékek valahogy jobban megmaradnak a memóriámban.

   Furcsa hallucinációim voltak ­– foltokat láttam magam körül, mindenféle színben, és ezek a foltok hozzám beszéltek. Azt mondták, hogy menjek velük. Egyre többen lettek, és végül már mást nem is láttam, csak a foltokat. Suttogtak, hogy ha ügyes vagyok, akkor velük tudok menni.

   – Hova tudok menni? – kérdeztem tőlük, de nem válaszoltak.

Pár perc után a foltok lassan eltűntek, és jobban éreztem magam. Mikor megérkeztek apáék a szobámba, megkérdezték, hogy kivel beszéltem. Nem tudom miért – talán mert féltem – de sajnos nem mondtam el az igazat.

   Egy párszor még előfordult, hogy láttam a foltokat. Volt, hogy nappal is előjöttek és a szemem előtt lebegtek, de szerencsére csendben maradtak. Próbáltam nem tudomást venni róluk, de amikor a szüleim arcánál suhantak el, akkor nehéz volt nem rájuk figyelni.

   Egy nap azonban, éppen apával játszottunk, amikor szörnyen rosszul lettem. Az egyik pillanatról a másikra történt: mindent elborítottak a foltok, és hangosan ordítani kezdtek.

   – Gyere, Ryien! Gyere!

   Nagyon megijedtem, és apáért kiáltottam, de nem jött válasz. Azt sem tudtam hol vagyok, teljesen össze voltam zavarodva. Alig kaptam levegőt, szinte minden lélegzetért meg kellett szenvedni. Aztán semmi: elájultam.

Amikor magamhoz tértem az orvosnál voltam, infúzióval a kezemben, és bágyadtan feküdtem egy ágyon. Minden homályos volt, alig tudtam kivenni, hogy mi van körülöttem, de a látóteremben úszó színes foltok még mindig ott voltak. Halkan duruzsoltak valamit nekem, de nem értettem.
Egy éles hang szólt hozzám:

   – Rý! – Hála Ectellnek apámé volt – Rý hallasz?

   – Igen.

   – Minden rendben lesz! – mondta, majd megfogta a kezemet.

   Később megtudtam, hogy Arrok-szindrómám van, amit könnyű kezelni, de nem éppen a legkellemesebb betegség. Genetikai mutáció, ami azt okozza, hogy a test a kapacitásához képest túlságosan nagy celt fogad magába a tokozódáskor. Elvileg ez egy evolúciós folyamat, a faj egyedei egyre nagyobb narcellel rendelkeznek, szinte generációról generációra. Sajnos néhányuknak azonban túl gyenge a tokozása – mint például nekem –, ilyenkor instabillá válik a cel, rosszabb esetben ki is szakad a helyéről, amitől a beteg azonnal meghal.

   Egy darabig az orvosnál maradtam. Feküdtem, kaptam rengeteg injekciót, volt sok bőgés, ettem és ittam, a foltok pedig lassan eltűntek.

Na, de erről egyelőre legyen ennyi! Kezdem már magam rosszul érezni, hogy itt nyavalygok, már nem tudom mióta; ennyire azért nem volt nyomorúságos a kiskorom.

   Amikor négy éves lettem megkaptam apától azt, amire akkoriban mindig is vágytam. Egy alkalommal elutazott a Deolyrára, és hozott nekem egy igazi fajtiszta hýtaukes-i cecnát (A hýtaukes egy hegyvonulat a Deolyra bolygón, a cecna pedig az ősidőkben terelésre használt állat leszármazottja). Ezek az állatok a kedvenceim, mert hatalm asak, és bundásak, meg barnák, meg nagyon kedvesek, meg bundásan hatalmasak – amikor megnő akkor majdnem olyan magas lesz négy lábon állva, mint én két lábon állva. Nagyon örültem, és el is neveztem Narlunak. (Celd 'nagy' szó kicsinyítő képzővel: „nagyka”. Anyának nagyon tetszett ez a név.)