A legrégebbi emlékem, amire
vissza tudok emlékezni, hogy anya ad egy pofont. Tudom ez nem éppen a legjobb
emlék, de hát ez van. Anya se előtte, se utána nem ütött meg, szóval biztosan
jogos volt, bár ettől függetlenül elég rosszul éreztem magam miatta. Olyan
három éves lehettem, és az orvosnál voltunk; emlékszem, ahogy a doktor ezt mondja:
– Nem fog fájni!
– Nem fog fájni!
Talán ekkor kezdtem el visítani.
De fene tudja, lehet már előtte is visítottam.
Elég homályosan emlékszem, nem tudom meddig bőgtem, szinte csak az maradt meg, hogy Anya ad egy pofont, szigorúan a szemembe néz, majd rám kiált:
Elég homályosan emlékszem, nem tudom meddig bőgtem, szinte csak az maradt meg, hogy Anya ad egy pofont, szigorúan a szemembe néz, majd rám kiált:
– Ezt most már fejezd be!
Kicsit megilletődtem, de csak egy
pillanatra, mert utána kegyetlen szomorúság tört rám. Úgy éreztem, Anya már nem
szeret, és ez szörnyű volt.
– Kész is vagyunk! – mondta egy
pillanattal később az orvos
Nem érdekelt. Nem szóltam semmit,
csak próbáltam hang nélkül sírni, hogy Anya ne haragudjon rám. Én csak azt
akartam, hogy újra szeressen.
Aztán átölelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése