7214.11.03 A betegségem

   Egy nap arra keltem, hogy rosszul vagyok. Mire kiszálltam az ágyból, addigra végig is hánytam szinte az egész szobát, majd megszédültem és elestem. Hát igen, a rossz emlékek valahogy jobban megmaradnak a memóriámban.

   Furcsa hallucinációim voltak ­– foltokat láttam magam körül, mindenféle színben, és ezek a foltok hozzám beszéltek. Azt mondták, hogy menjek velük. Egyre többen lettek, és végül már mást nem is láttam, csak a foltokat. Suttogtak, hogy ha ügyes vagyok, akkor velük tudok menni.

   – Hova tudok menni? – kérdeztem tőlük, de nem válaszoltak.

Pár perc után a foltok lassan eltűntek, és jobban éreztem magam. Mikor megérkeztek apáék a szobámba, megkérdezték, hogy kivel beszéltem. Nem tudom miért – talán mert féltem – de sajnos nem mondtam el az igazat.

   Egy párszor még előfordult, hogy láttam a foltokat. Volt, hogy nappal is előjöttek és a szemem előtt lebegtek, de szerencsére csendben maradtak. Próbáltam nem tudomást venni róluk, de amikor a szüleim arcánál suhantak el, akkor nehéz volt nem rájuk figyelni.

   Egy nap azonban, éppen apával játszottunk, amikor szörnyen rosszul lettem. Az egyik pillanatról a másikra történt: mindent elborítottak a foltok, és hangosan ordítani kezdtek.

   – Gyere, Ryien! Gyere!

   Nagyon megijedtem, és apáért kiáltottam, de nem jött válasz. Azt sem tudtam hol vagyok, teljesen össze voltam zavarodva. Alig kaptam levegőt, szinte minden lélegzetért meg kellett szenvedni. Aztán semmi: elájultam.

Amikor magamhoz tértem az orvosnál voltam, infúzióval a kezemben, és bágyadtan feküdtem egy ágyon. Minden homályos volt, alig tudtam kivenni, hogy mi van körülöttem, de a látóteremben úszó színes foltok még mindig ott voltak. Halkan duruzsoltak valamit nekem, de nem értettem.
Egy éles hang szólt hozzám:

   – Rý! – Hála Ectellnek apámé volt – Rý hallasz?

   – Igen.

   – Minden rendben lesz! – mondta, majd megfogta a kezemet.

   Később megtudtam, hogy Arrok-szindrómám van, amit könnyű kezelni, de nem éppen a legkellemesebb betegség. Genetikai mutáció, ami azt okozza, hogy a test a kapacitásához képest túlságosan nagy celt fogad magába a tokozódáskor. Elvileg ez egy evolúciós folyamat, a faj egyedei egyre nagyobb narcellel rendelkeznek, szinte generációról generációra. Sajnos néhányuknak azonban túl gyenge a tokozása – mint például nekem –, ilyenkor instabillá válik a cel, rosszabb esetben ki is szakad a helyéről, amitől a beteg azonnal meghal.

   Egy darabig az orvosnál maradtam. Feküdtem, kaptam rengeteg injekciót, volt sok bőgés, ettem és ittam, a foltok pedig lassan eltűntek.

Na, de erről egyelőre legyen ennyi! Kezdem már magam rosszul érezni, hogy itt nyavalygok, már nem tudom mióta; ennyire azért nem volt nyomorúságos a kiskorom.

   Amikor négy éves lettem megkaptam apától azt, amire akkoriban mindig is vágytam. Egy alkalommal elutazott a Deolyrára, és hozott nekem egy igazi fajtiszta hýtaukes-i cecnát (A hýtaukes egy hegyvonulat a Deolyra bolygón, a cecna pedig az ősidőkben terelésre használt állat leszármazottja). Ezek az állatok a kedvenceim, mert hatalm asak, és bundásak, meg barnák, meg nagyon kedvesek, meg bundásan hatalmasak – amikor megnő akkor majdnem olyan magas lesz négy lábon állva, mint én két lábon állva. Nagyon örültem, és el is neveztem Narlunak. (Celd 'nagy' szó kicsinyítő képzővel: „nagyka”. Anyának nagyon tetszett ez a név.)

7214.11.01 Legrégibb emlékem

   A legrégebbi emlékem, amire vissza tudok emlékezni, hogy anya ad egy pofont. Tudom ez nem éppen a legjobb emlék, de hát ez van. Anya se előtte, se utána nem ütött meg, szóval biztosan jogos volt, bár ettől függetlenül elég rosszul éreztem magam miatta. Olyan három éves lehettem, és az orvosnál voltunk; emlékszem, ahogy a doktor ezt mondja:
   – Nem fog fájni!

Talán ekkor kezdtem el visítani. De fene tudja, lehet már előtte is visítottam.
Elég homályosan emlékszem, nem tudom meddig bőgtem, szinte csak az maradt meg, hogy Anya ad egy pofont, szigorúan a szemembe néz, majd rám kiált:

   – Ezt most már fejezd be!

Kicsit megilletődtem, de csak egy pillanatra, mert utána kegyetlen szomorúság tört rám. Úgy éreztem, Anya már nem szeret, és ez szörnyű volt.

   – Kész is vagyunk! – mondta egy pillanattal később az orvos

Nem érdekelt. Nem szóltam semmit, csak próbáltam hang nélkül sírni, hogy Anya ne haragudjon rám. Én csak azt akartam, hogy újra szeressen.

Aztán átölelt.

7214.10.25 Én, Ryien

   Naszóval! Hogyan is kezdjem? … A nevem Ryien, nyolc éves vagyok, és Anyám megkért arra, hogy mostantól írjak egy naplót. Azt hiszem, hogy illik egy ilyen fontos feladatnak nevet is adni, ezért a naplóm címe legyen ettől fogva Csillagfény. Ez tetszik! Csillagfény. CSILLAGFÉNY. Mit kell egy ilyennek az elejére írni?

   Anya azt mondta, hogy ezt csak és kizárólag én olvashatom, ezért kaptam tőle egy olyan naplót, amire jelszót rakhatok. Mivel senki sem nézheti meg, ide is írom: Rún-Kellyc. Ez az Apukám neve, aki egy évvel ezelőtt elment itthonról, mert harcolni hívták. A Kellyc család ilyen harcolós fajta. Még mindig nem jött haza, de Anya azt mondja, hogy talán jövőre már újra láthatom. Azt is mondta még, hogy egy napló elejére bemutatkozást is illik íni. Tehát:

   Ryien vagyok, nyolc éves, Anyukám Dele Výr, aki a világunk erőműjében dolgozik, ő csinál áramot, amivel működik a számítógépünk, a világítás vagy a naplóm.

   Apukám Rún Kellyc, aki katona, és jelenleg nincs itthon; a peremvidéken van, és harcol az ellenségeinkkel. Remélem nemsokára már tényleg hazatér.

   Velünk van még Ceiron nagyapa, Raia nagymama és Rýca dédmama. Szegény Jenon dédpapa nemrég halt meg. Egy településsel arrébb, Výrföldön él anya családja: Okaryd nagyapa, Keta mama, Dÿna dédmama, Karc dédpapa, és anya testvére Myon. Anya másik testvére, Kaden, a párja pedig Vyndy Valac, aki nem más, mit apám unokatestvére. Ők azonban már régen elhagyták a Lývairúct, és a Deolyrán élnek. Vannak még az apai Valacok is, akik szintén itt élnek Kanteÿrynben, vagy az anyai Cora család, akik a messzi Deváirynairúcon élnek. Hát ők lennének a fontosabb rokonaim, lehet párat kihagytam, de már így is kezdtem belefáradni… hatalmas a családom.

   Ha már itt vagyunk, mesélek az otthonomról. Szóltam anyának, és segít egy kicsit, mert ez annyira nem megy. Azt mondja, hogy a Cÿnevéi szektorban élünk, a Vykdalyra rendszerben, azon belül a Lývairúc bolygón, Kanteÿryn városában. Ennek a szektornak a leiarandórjai (kirendelt tetrarchónok) Vynao Mendúc Den, Kades Vylái Dór, Myhec Ovér Dór, és Nort Lanar. Jelenleg 7214-et írunk.

   A Lýv’úcon nagyon hideg van, ezért mélyen a föld alatt élünk, mert itt már kellemesebb a hőmérséklet. A felszínen mindig minden csupa fehér. Elég ritkán megyünk fel, de mióta apa elment nem is voltam. Anya nem engedi, mert szerinte nem vagyok elég nagy hozzá, és szegény Cena nénikém is halálra fagyott a felszínen. Pedig nincs mindig olyan nagyon hideg. Nyáron sokat süt a nap, és olyankor nagyon szép a környék, mert nappalra elolvad a jég egy része, és néhány fűpamacs is megjelenik a pocsolyák környékén. Én télen persze jobban szeretem a világot. Szép fehér, és nagyon sok hó esik olyankor. Anya azt mondta, hogy majd ha betöltöm a kilencet, akkor felmehetek nyáron Kellyc papával, vagy Dyron bácsikámmal.

   Kanteÿrynt nagyon szeretem, bár máshol még nem voltam. Nagyon szeretnék elmenni a szomszéd bolygóra a rendszerben, a Mékon’úcra. Láttam felvételeket róla az E-hálón, és hihetetlenül lenyűgöző, hogy olyan sok zöld növény van ott. Szinte beterít mindent, mint itthon a hó, annyira, hogy akár Teddairúcnak is nevezhetnék. De persze ott van a távolabbi rendszerben lévő Keud’rúc, vagy a celd anyabolygó a Deolyra. Én aztán oda is elmennék!

   Arra gondoltam elmesélem, hogy eddig mi történt velem az életemben. Persze csak azt, amit én fontosnak tartok.

Előszó

Kedves olvasó!

  

   A nevem Ryien Kellyc, és a Lývairúcon éltem édesanyámmal Dele Výrrel. Tőle kaptam azt a feladatot, hogy naplót vezessek az életemről. Anyám úgy gondolta sokat tanulhatok belőle: akkor úgy gondoltam ez sületlenség, de tévedtem.

Visszatérve a bemutatkozásomhoz, 7208-ban születtem itt a Lývairúc-i Kanteÿrynben, amit teljes nyugalommal nevezhetünk a bolygó leghatalmasabb városának a maga száznyolcvanegy lakosával. Itt kizárólag celdek élnek – leszámítva a Rlaad családot, akik a peremvidéki Emrustill-ről származnak. Édesapámat, Rún Kellyct 7213-ben háborúba hívták, sajnos azóta nem tért haza, és nem is hallottunk felőle. Eredetileg ő volt a Lývairúc védhadtest közkatonai parancsnoka, ám ezzel a háborúval lehetőséget kapott arra, hogy növelje a családunk nem túl nagy elismertségét.

   Ezt a naplót sok évtizeddel ezelőtt kezdtem el írni, amikor még gyermek voltam: mindössze nyolc éves. Visszaolvasva, a kezdetleges fogalmazás miatt teljesen értelmezhetetlen volt – néha még számomra is – ezért úgy döntöttem, hogy átírom, de a tartalmat meghagyom, hogy a lehető legjobban átélhető legyen annak a kislánynak a szemszögéből, aki valaha voltam.

A beszélgetések döntő többsége nem szó szerint van idézve, mert ködösek már az emlékeim, és a fene emlékszik a pontos szövegkörnyezetre. Fontosabbnak tartottam, hogy inkább az üzenetet, és talán a tanulságot közvetítsem a szavakon keresztül, remélem sikerrel.

Jó szórakozást kívánok minden olvasónak a lány nevében, aki a Fehérvilágon született:

Ryien Kellyc